A Külső-somogyi-dombság hegyes-völgyes gyönyörű tájai között az egyik legszebb vidék a Koppány völgye. Ennek a hiedelmekben, hagyományokban gazdag területnek az északi kapujánál áll Andocs, melynek nevét számtalan módon igyekeztek magyarázni az idők folyamán. Akadtak, akik úgy vélték, a német "andach", áhitat szóból eredeztethető az elnevezés, mások a török "anmak", hagyományozni kifejezésből származtatták. A leginkább elfogadott nézet szerint az András név becézett alakját rejti a kis település neve. A községet vadban gazdag erdők veszik körül, természetes vízfolyása a települést átszelő Kanális nevű patak.

1906. körül a falu határában a neolitikum idejéből származó kőbalta került elő a földből. Az újkőkor "andocsi" embereinek életéről azonban semmit sem tudunk. Még az is lehet, hogy csupán egy magányos, tévedésből erre a vidékre vetődött kőkori ember elveszített eszköze az itt talált kőbalta. Ha nem erről van szó, akkor talán a régészek által úgynevezett vonaldíszes kerámiát alkotó népcsoport tagjai lehettek az itt élők, hiszen kerültek elő ilyesfajta cseréptöredékek is a falu határában. Amennyiben így van, akkor hiába is keresnénk házaik nyomát a közel hétezer éve itt élőknek, életrendjükre az állandóan vándorolás volt a jellemző. Sehol sem maradtak sokáig, nem építettek tartós szokásokat maguknak. Csupán temetőik voltak földrajzilag biztos pontjai életüknek. Egy-egy temetkezési helyre több generáció is temetkezett, persze csak addig, amíg vándorlásaik során nem vetődtek túl messzire onnan. Az ősidők embere tehát valószínűleg csupán "átutazóban" állhatott meg errefelé.

A Krisztus utáni VII-VIII. században alighanem a Kárpát-medencét akkoriban uralma alatt tartó avar nép egyik katonai jellegű települése állt itt, amit az 1962-ben feltárt két temető is bizonyít.

1542-ben török szpáhik égették fel mindhárom Andocsot. A korabeli feljegyzések és a hagyomány szerint a támadás a földel tette egyenlővé a település virágzó kolostori gazdaságait. A pusztulás azonban mégsem lehetett olyan nagymérvű, mint azt az emlékezet megőrizte, mert a toldi pálosok a törökdúlás után valóban elhamvadt Toldiból Andocsra vitték Mária-szobrukat, nyilván így tudván nagyobb biztonságban azt. A toldi páros kolostor amúgy teljesen leéghetett, talán túlélő is alig akadt.








Andocs nevezetes búcsújáró- és zarándokhely. Az 1900-as évek elején általában évi tíz-húsz búcsúnapot is tartottak Andocson. Ma is tíz körüli a látogatott búcsúk száma. Kiemelkedik a Nagy-asszonyi főbúcsú és Szent Antal ünnepe. Utóbbi a somogyiak engesztelő napi búcsúja is egyben. A búcsújárók régente sátrakban vagy a helyi fogadóban találtak szállást. Visszaemlékezők szerint sátraik ellepték a templom előtti térséget, a Szállás utcát, de még hosszan a Karádi utat is. A búcsújáróknak külön szertartásrendjük, illetve viselkedési szabályaik voltak. Ha egy istenfélő ember búcsúsok menetével találkozott, levette a kalapját vagy éppen térdre borult, és úgy is maradt, amíg a menet elhaladt mellette.

A templom alatt csörgedező Szent János-forrásnak csodatévő erőt tulajdonító hitükben a búcsúsok megmártóztak a forrás vizében, majd "szent vízzel" teli üvegekkel tértek haza. A vizet, hacsak nem volt éppen beteg ember a lakásban, hosszú időn át gondosan lezárva őrizték. A csodakút tiszteletét jelzi, hogy a búcsújárók mellett felbukkanó korabeli énekes koldusok több dalt, úgy nevezett kuti éneket szereztek az andocsi Szent János-forrásról. Mind közül a legismertebbe a, még az 1870-1880-as években költött Szent János éneke vált, melyet a kalocsai búcsújáró énekes koldus, az olaszországi zarándok utat is tett Egyed János szerzett.

A község római katolikus temploma az 1500-as években épült, melyet 1755-ben barokk sítlusban átalakítottak. A ferences kolostor barokk épülete XVIII. századi. A templom barokk hajójának felszentelése alkalmából gróf Széchenyi Katlain a Szűzanyát ünnepi ruhába öltöztette. A Mária-ruhák muzeumában több mint kétszáz öltözék látható.







Az 1867. évi kiegyezés után a település lassú fejlődésnek indult. A gyarapodás eleinte csak keveseknek hozott jobb életkörülményeket. A gyenge minőségű andocsi földeken csak keveseknek adatott meg a alehetőség, hogy meggazdagodjanak, a módosabb parasztgazdák közé emelkedjenek. A kapitalizálódó világban a falu földjeinek nagy részét kitevő püspöki birtokot bérbe adták, az egykori zsellérek és a szegényebb jobbágyok utódai többnyire uradalmi béresekké, cselédekké váltak. Nem csoda hát, hogy a XIX-XX. század fordulóján többen kivándoroltak Amerikába. Az úgynevezett amerikások legtöbbje hazatért, nem tudott gyökeret ereszteni az újvilágban. Sokak számára az óceán túloldalán összegyűjtött pénz teremetette meg az anyagi alapot, melyből megalapozták utódaik jómódú életét. A talán legnevezetesseb amerikás, Porkoláb Mihály szódagyárat létesített az Újvilágban összegyűjtött pénzéből.

Az 1867. utáni lassú gyarapodást az első világháború csupán fékezte, de nem állította meg. Sőt a dualizmus korában felhalmozott pénzügyi és humán tőke igazán a két világháború közötti időszakban kamatozott. 1920-1941. között új boltok, fogyasztási szövetkezet, legeltetési társulat alakult a faluban. Az egykori vizimalmok helyett gázüzemű malom őrölte a gabonát, egyre többször vásárolt két-három parasztgazda közösen cséplőgépet, traktort. A második világháború utáni újjáépítési lázban villanyvilágítás létesült, községháza épült, hétvégenként mozi szórakoztatta a helybelieket. Az 1949-1956. közötti sztálinista mezőgazdaság-irányítás azonban megtörte az 1945. után szabadon szárnyaló vállalkozói szellemet, sőt 1953-ban kenyérhiányhoz vezetett a faluban. Az 1956. évi forradalmat követő, Kádár János nevével fémjelzett bő harmic esztendő alatt azonban az ország más községeihez hasonlóan az andocsi lakosság egzisztenciális helyzete is sokat javult, az itt élők számára is elérhetővé váltak a modern életforma olyan technikai eszközei, mint hűtőszekrény, a televízió vagy éppen a személygépkocsi.

Az 1960-as években megnőtt az újságolvasók száma is. Csak ekkora vált teljessé az andocsi lakosság alapfokú iskolázottsága, melyért a XVIII. század közepétől kezdve a falusi tanítók oly sokat küzdöttek.
A XIX. század második felének gazdasági prosperitásából részesülők műveltségi szintje már 1894-ben lehetővé tette, hogy a községben megalakuljon az Andocsi Iparos Olvasókör, mely az első helyi civil szervezetnek tekinthető. A helybeli mesteremberek szervezettsége valójában ekkor már százéves múltra tekintett vissza. A vegyes ipari céh 1799-ben már bizonyíthatóan létezett itt. Ráadásul a céhtagokon túl is jelentős számú iparűző élhetett egykor a faluban, mert 1807-ben, amikor a céhtagok száma hivatalosan öt fő volt, a megyei összeírások 43 iparost számoltak meg az akkoriban ezerkétszáz lélekszám körüli községben.

A település lakossága az idők folyamán gyakran, nemzetiségi összetétele azonban lényegében nem változott. A település demográfiai mélypontjának a XVII. század végét tekintjük, amikor mindössze kilenc háztartást, azaz száz fő alatti lakosságszámot találtak a hadak által feldúlt faluban. A népesedés szempontjából legsikeresebb korszak az 1900-as évek első évtizede volt, amikor az akkoriban 1714 lakosú Andocson a 20-59 év közötti lakosság aránya negyven százakék, a hatvan év felettieké tíz százalék volt. A mindig is magyar lakosságú faluban a valószínűsíthető török kori szláv népességek a visszafoglaló háborúk után nyoma sem maradt, míg a feltehetően a XVIII. században megtelepedett cigányág sajátos mesterségeivel és a különös "cigány búcsúval" gazdagította az andocsi hagyományokat.

Elérhetőségek:

Polgármesteri Hivatal:

Polgármester: Törőcsik Ferencné
Jegyző: Werner Józsefné
Cím: 8675 Andocs, Szabadság tér 1.
E-mail: andocsph@t-online.hu
Tel.: 84/372-501
Fax.: 84/372-590
Webcím: www.somogy.hu/andocs